Szeptember 5.

Kora reggel Ewe madárhangos ébresztője keltett. Hirtelen azt hittem, hogy egy erdőbe teleportáltam álmomban, vagy eltévesztettem az akadémiát. Kellett pár perc, mire kitisztult a kép.

A fürdőszoba ajtaja már csapódott is ki, majd ugyanilyen sebességgel berongyolt egy barna hajzuhatag. Az óra még csak hatot mutatott, és a tanítás nyolckor kezdődik.

– Jó ég! – motyogtam, és egy gyors fejszámolás után beállítottam magamnak egy ébresztőt fél nyolcra. Furcsa volt a hagyományos óra, ugyanis az akadémián nem lehetett telefont használni. Személy szerint ezt nagyon jó megoldásnak találtam, a diákok pedig nem szenvedtek elvonásban, hiszen kis túlzással, de így nőttek föl. A képkészítésre ott a fényképező, az ébresztőre az óra... a közösségi oldalak pedig teljesen feleslegesek.

Sokkal üdébben keltem, mint a hajnali órákban. Pontosan ebben a pillanatban lett kész a szobatársam is. Nos, eddig azt hittem, hogy átváltozásra csak a démonok képesek, de Ewelein újraértelmezte ezt a mondatot. A lány tökéletesen göndörített loknikkal, új arcot varázsolva magának frissen és jókedvűen mosolygott rám. Nyoma sem volt az egyenes hajú, karikás szemű és kialvatlan embernek.

– Madárcsicsergős jó reggelt – vigyorgott. Utálom a túlzottan vidám embereket reggel.

– Neked póthajad van? – ráncoltam a szemöldököm, még mindig az ágyban fekve.

– Titok! Bocsi, de megyek, mert Cassyvel ötvenkor vonulunk, puszi! – hagyott ott, és kitipegett a szobából.

Túltéve magam a sokkon, elkezdtem készülődni. Nem telt bele tíz perc, ellentétben Ewe másfél órájával, vakolat és póttincsek nélkül léptem ki a szobából.

Kényelmesen ballagtam a hídon és bámultam a napfelkeltét, hallgattam a víz csobogását. Az iskola épülete egy szigeten állt, amihez két híd vezetett, az egyik az éjjelisek, a másik a nappalisok részétől, amik a sziklás part szélén voltak. Gyönyörű és egyben egyedi.

Belépve az ajtón pont a szobatársamba botlottam. Két lány társaságában ácsorgott, akiknek valószínűleg hasonló volt a reggeli rutinjuk, mint neki. Már-már kényelmetlenül éreztem magam a cicababák között a sportcipővel.

– Lányok, ő itt Loretta, a szobatársam, új az akadémián – mutatott be lelkesen, mire idétlenül köszöntem. Nem kicsit volt kínos.

– De ha most jött, akkor nem kilencedikesnek kéne lennie? – kotyogott közbe a fekete.

– Nem, mert átvették.

– Szóval akkor te már kijártad a gimit? Nem értem, ez mit jelent.

– Atya úr Isten, nem értem, hogy lehetsz ekkora idióta Betty.

– Nem számít az ész, ha van pénz! – mondta a kívül-belül feketeség, sajnos nagyon úgy tűnt, hogy ez a mottója.

Ewe csak a szemét forgatta.

– Ötven van! – kiáltott fel feltehetőleg Cassy, a harmadik lány, aki egész eddig egy fiúval beszélgetett.

– Rendben, a szokásos alakzat! Jössz te is velünk, Loretta?

– Nem, köszi. – Inkább egyedül találom meg a termet, bár ezt már nem raktam hozzá.

Csak néztem, ahogy a három kicsípett lány magassarkúban és feltűnően felhúzott szoknyával egyszerre és magabiztosan lépkedett. A folyosón minden szem rájuk szegeződött, sejthették, hogy ebben a percben vannak jelenleg ott a legtöbben. Nyilvánvaló, ők álltak a hierarchia élén. A fiúk nyálcsorgatva nézték a három szépséget. Megráztam a fejem, eddig ilyet még csak a filmekbe láttam.

A tanterem egy hatalmas előadóra hasonlított leginkább, attól függetlenül, hogy ez egy középiskola. A padok három oszlopot alkotva öt sorosak voltak, mindegyik egyel magasabban volt, mint az előtte lévő, hogy könnyen ki lehessen látni. Találomra beültem a második sorba egy ismeretlen lány mellé, aki egész szimpatikusnak tűnt, és kezdetét vehette a fogalmam sincs milyen óra, talán évkezdőnek csúfolták.

Bejött egy középkorú férfi, az osztályfőnök. Az első húsz percben még szorgalmasan jegyzeteltem, de egy idő után szokásomhoz híven elvesztettem a fonalat, ezért a mellettem ülő lánytól kérdezgettem mindent. Meglepődtem, hogy még a tizedik “Mikor is van ez?” kérdésre is kedvesen válaszolt. Plusz pont neki, hogy nem kezdett feleslegesen csevegni, letudta egy jókívánsággal az új lány témát. Mellesleg, én még a nevét se jegyeztem meg.

Négy teljesen felesleges és unalmas óra után az ebédlőbe tódult valamennyi diák, ezért én is ekképp cselekedtem.

Meglepődtem, hogy Ewelein még helyet is foglalt nekem a központi asztaluknál, pedig számítottam rá, hogy ismeretség hiányában egyedül leszek.

– Betty, hogy lehetsz ennyire hülye? – értem oda egy hatalmas röhögésre.

– Miért? Mert én brazilul akarok tanulni? Legalább nekem vannak céljaim az életben. Különben is, azt olvastam a magazinban, hogy a brazil pasik a legcukibbak – áradozott.

– Istenem – masszírozta az orrnyergét Ewe. – Miért vagyunk mi barátnők? – tett fel egy költői kérdést.

Az ebéd után – ami szerencsétlenségemre marha volt – megvártam Eweleint, hogy együtt menjünk vissza. Amíg a barátnői bementek a mosdóba sminket igazítani, muszájnak éreztem megkérdezni valamit.

– Miért lógsz velük, ha... ha ennyire idegesítenek? Bocsánat a kifejezésért, de így érted a lényeget – sandítottam rá.

– Félreértés ne essék, nagyon jó barátnőim, igaz, nem a legmegbízhatóbbak, de nagyon szeretem őket. Viszont az őrületbe tudnak kergetni a butaságaikkal, és ezen sajnos könnyen felidegesítem magam.

– Á, értem. Reméltem, hogy gond a kérdés.

– Jaj, dehogy is. Megyünk? – kérdezte.

– De nem várjuk meg őket? – furcsálltam.

– Most nincs kedvem, még egy darabig úgy is bent lesznek – vonta meg a vállát. – Nagyon elfáradtam.

– Miben? Az évkezdőben vagy az evésben? – cukkoltam.

– Mindkettőben – nevetett.

Átsétáltunk a kihalt udvaron. Élveztem a kora őszi napsugarakat, amik az arcomat melegítették, a langyos szellő simogatta a bőrömet. Szeptember első hetében még nem érkezett meg a hideg. Ugyan nem voltam zaklatott, de jóleső nyugodtsággal árasztott el. Az óceán miatt a levegő egy kicsit sósnak hatott az elején, de ezt egy nap után már megszoktam.

– Mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egy kicsit? Nincs jelenleg semmi dolgunk, ugye?

– Benne vagyok, élvezzük ki, amíg jó idő van. Csak körülbelül fél hatra menjünk vissza, de még úgyis maximum három lehet.

– Rendben.

– Mesélhetek az akadémiáról, ha gondolod – ajánlotta fel.

– Azt megköszönném – mosolyodtam el.

– Szóval... jaj, egyébként milyen volt az első napod itt?

– Eltelt, nem volt túl izgalmas az évkezdő, de maga a suli tetszik. Főleg az, hogy ilyen nyugodt itt minden.

– Igen, az Isten háta mögött eléggé. Eleinte elleneztem a magángimnáziumot, de két év után belátom, apámnak ez volt a legjobb döntése annak idején.

– Itt kezdtél, nem?

– Igen. Szóval, az akadémia... mi érdekel? Gondolom az éjjelisek biztos – kacsintott.

Bólintottam, mire belekezdett.

– Az éjjelisek minden nappali tagozatos álma. Ők olyan... tökéletesek. Elegánsak, udvariasak, a lányok gyönyörűek, a fiúk pedig jóképűek. Sokan kezelik őket úgy, mint a sztárokat. Náluk is négy évfolyam van, és ugyan úgy vannak azok a tipikus menők. Tizenegyen tartoznak ide, a főgóré Kaname, ő vezeti az egész tagozatot is. Sajnos csak a bálokon találkozhatunk és beszélhetünk velük, de szerencsére gyakran rendeznek. Ha jól tudom, este nyolckor kezdődik nekik a tanítás. Fél nyolckor jönnek át a szállójukból ide, mert egy épületben folyik a tanítás, csak ugye nekik este. Neked is ott kell lenned, amikor elvonulnak, kihagyhatatlan! Csak pár percre is, de látni őket... – áradozott.

Hiszen ők vámpírok. Persze, hogy emberfeletti tulajdonságokkal rendelkeznek – gondolkodtam magamban.

– Egyébként tökre odaillesz az éjjelisek közé – folytatta.

– Hogy érted? – kérdezem, leplezve a zavaromat.

– Nézz magadra, te is ugyan olyan szép és elegáns vagy, mint ők.

– Lehet, nem vettem észre – nevettem, oldva a bennem dúló feszültséget. Ewelein nem hülye. Egyáltalán nem.

– Egyébként szerintem nappalisnak jobb lenni, hiszen éjszaka mit lehet csinálni? Biztos ők meg pont ellenkezőleg vélekednek, de szerintem világosban sokkal jobb mindent csinálni. A suliban rengeteg lehetőség van a sportra és mindenfélére. Tényleg, elgondolkodtál már valamelyik szakkörön?

– Azt se tudtam hol áll a fejem igazából.

– Megnézzük őket? Én szerintem maradok a csillagászatnál, de megnézek veled valamit, ha szeretnéd.

– Rendben, csak még maradjunk egy kicsit – mondtam, utalva a friss levegőre.

Épp az összekötő hídon álltunk, ahol különösen szeles volt az idő. Építészeti szempontból az akadémiát különösen kedveltem, főleg a hidas megoldást. A középkori stílusú építmények a kedvenceim közé tartoztak. Ahogy megfigyeltem, valószínűleg egy régi kastély lett átalakítva.

Visszamentünk az iskola épületébe, ahol az aulában már a faliújság előtt tolongtak a diákok. Eszembe jutott, hogy említette a férfi, csak éppenséggel nem figyeltem. Türelmesen kívántam a soromat, majd elvettem egy lapot, ahol listázva voltak a délutáni foglalkozások.

– Na, valamelyik szimpatikus? – ugrált körbe Ewe, jobban érdekelte a választásom, mint engem. Amolyan igazi barátnős tevékenységnek tűnt, ahhoz képest, hogy csak egy napja ismerjük egymást. Őt ez látszólag nem zavarta, azzal magyarázta, hogy ez itt megszokott. Úgy látszik, csak én vagyok ennyire zárkózott.

– Nem is tudom... – hezitáltam. Tényleg rengeteg lehetőség volt felsorolva, azonban engem egyik sem érdekelt különösebben, függetlenül attól, hogy jó voltam az adott tantárgyból.

– Milyen az a felügyelő? – kérdeztem, megpillantva a lap legalján a feliratot, ami mellé zárójelbe oda volt írva, hogy 1 fő.

– Ja, az. Oda csak egy ember kerülhet be, viszont nagyon király! Ő felügyeli, hogy ne szegjen szabályt senki, éjszaka őrjáratozik és még az éjjelisekhez is bemehetek! De nagyon magas a kritérium, amióta én idejárok, még senkit sem találtak alkalmasnak, így egyedül Zero őrködik csak.

– Szerintem megpróbálom.

– Hát, nem is tudom... tényleg elég magas a szint, de ha ezt szeretnéd, támogatlak! – mosolygott. Hogy tud ez a lány mindig ilyen vidám lenni? Belém összesen nem szorult ennyi pozitív gondolat.

– Egy próbát megér – vontam meg a vállam. – Sokan szoktam jelentkezni?

– Ne tudd meg, majdnem az egész iskola. Mindenki szeretne az éjjelisek közelében lenni.

– Igaz – nevettem, de nekem volt egy aduászom. Nem hinném, hogy sok nappalis tudná az éjjelisek titkát, egy felügyelőnek pedig tisztában kell vele lenni.

Felírtam a nevemet a jelentkezési lapra, Ewe pedig ugyanúgy a csillagászatot választotta. Nem faggattam, de volt egy olyan érzésem, hogy már párszor elutasították.

Visszasétáltunk a szobába. Résen voltam, így előbb fogaltam le a fürdőt, mint ő. Gyorsan megfésülködtem és arcot mostam, megigazítottam az egyenruhát, ilyesmik. Tényleg nem tudtam, mit csinálhat bent annyi ideig, bár azt a rengeteg tubus valamit, ha mind magára keni, az tényleg eltarthat egy darabig.

Amíg ő volt bent, addig kipakoltam és rendezgettem a dolgaimat.

– Így akarsz jönni? – döbbent le, amikor meglátott az ágyon fekve.

– Miért, mi a baj? – furcsálltam.

– Semmi haj, semmi smink...

– Nem értem, miért kéne bármit is csinálnom ezek közül.

– Mert most megyünk az éjjelisekhez! Jól kell kinézni, híg felfigyeljenek ránk! – kiáltotta, miközben hevesen gesztikulált. Valóságos tragédiának élte meg.

– Nincs szükségem ilyesmikre – ellenkeztem.

– Sminkre tényleg nincs. Irigyellek, hogy ilyen szép a bőröd, de ha a szemedet kiemelném valamivel...

– Ewe, elég, nem akarok se sminket se hajat – vágtam határozottan a szavába.

– Te tudod – hagyott ott sértetten. Meredten néztem utána, és leültem az ágyra. Elővettem egy ősrégi, naplószerű könyvet és olvasni kezdtem.

Vámpírok. Egy egyszerű kalligrafikus felirat félig lefolyva, vérvörös színnel itatta át az idős papiruszt. Körülbelül ötven-hatvan éves lehetett, a legújabb kiadás, mégis sok mindent megélt, ezért van ennyire leáldozott állapotban. Ez tartalmaz szó szerint mindent, amit a vérszívókról tudni kell. Fajták, képességek, nemesebb családfák... és még az irtási módszereket is. Természetesen ez az irat tiltott, ha jól tudom, éppen az egyetlen példányt tartom a kezemben. Az a bátor férfi, aki megírta, halál fia lett. A kiadott köteteket elpusztították, de nagyapámnak sikerült egyet megmentenie.

Egy pillanat alatt csaptam össze és dugtam be a takaró alá, mikor kinyílt az ajtó.

– Egyébként csak Cassyéknak szóltam - vágta le magát az ágyra Ewelein. – Mehetünk?

– Persze – mondtam, és figyelmen kívül hagyva a fintort az arcán kisétáltam az ajtón.

Pár lányt láttunk izgatottan futkosni a folyosókon. Egyértelmű, hogy oda igyekeztek, ahova mi is. Nem sok kedvem volt a vámpírokat bámulni, míg át nem vonulnak, mivel épp eléggel találkoztam már, de Ewe miatt belementem. Így talán lenyugszik egy kicsit.

Alkonyodott, mire kiértünk. Nem akartam a hatalmas lánysereg közé beállni, ezért egy hátsó fának a törzsének támaszkodtam, ahonnan pont ráláttam az útra. Zero tartotta kordában a nappalisokat, akiknek nem szabadott átlépniük egy bizonyos vonalat.

Elkezdődött. A levegőt éles hangok töltötték meg, amik felettébb kellemetlenül érintették a hallószervemet. Fel nem tudtam fogni, hogy minek visítani, amikor meglátnak valakit.

A nemeseket Kaname vezette, akivel összefutottam az igazgatói irodában. Tizenegyen voltak, de csak két lány. A legtöbben unottan sétáltak végig, oda se bagózva a felhajtásra. Egy szőke fiú viszont megszegve a normákat, integetett, pózolt, élvezte a rajongást. Szóval ő a nőcsábász. Tekintetével végigsiklott a tömegen, majd megállapodott a szeme... rajtam. Ez még nem is lenne nagy dolog, de ekkor cinkosan rám kacsintott. Nem tudtam, hogy most nekem is el kellett volna olvadnom, mindenesetre, rezzenéstelen arccal néztem tovább előre. Shiki, kivel egyszer összefutottam az udvaron szintén kiszúrt, de nem tulajdonított nekem nagy jelentőséget.

Igyekeztem megjegyezni az arcokat. A parádés bevonulásuk után mindenki szétszéledt. A csillagok beborítottál az égboltot, észre sem vettem, hogy időközben teljesen eltűnt a nap. Egyedül sétáltam át a hídon, a szél érezhetően megerősödött. A félhomály egyfajta misztikumot, rejtélyes megjelentést kölcsönzött az előző századi kőépítménynek. Gyönyörűen megcsillant egy-egy nagyobb hullám a lámpafényben.

Hiányzott a szabadság, hiszen az Akadémiát elkerítették, nem tetszett, hogy nem járkálhatok kedvemre éjszaka. Teendő híján már korán befeküdtem az ágyba, de álom nem jött a szememre. Sóhajtva fordultam a másik oldalamra, de ekkor kivágódott az ajtó. Ewe egy hatalmas röhögés közepette sétált be, már majdnem az ágyánál volt, de még onnan is beszélgetett. Kedvem lett volna beszólni egyet a vihogó társaságnak, de visszafogtam magam. A szokásos esti rutinja után, míg levakarta magáról azt a sok vackot, ő is lefeküdt aludni.

– Úgy döntöttem, hogy nem lenne jó ötlet hullaként ébredni holnap már a második napon – morogta.

– Kiváló döntés. Jó éjszakát – mondtam, de csak nem nyomott el egyhamar az álom.