2018. június 19., kedd

Szeptember 12.

Az órák után még vissza kellett mennem az iskolába, pontosabban az igazgató irodájába. A hét újból elkezdődött, mintha már évszázadok óta idejártam volna.
A tanulóknak egy hetük volt arra, hogy feliratkozzanak a választott szakkörre, azonban néhánynál, hogy tagságot nyerjünk, át kellett esni egy kisebb szóbeli felvételi-szerűségen is. Az alkalmasságot vizsgálták, és ez a felügyelőnél sem volt másképp. Egyáltalán nem izgultam, sőt, szinte biztos voltam benne, hogy enyém lesz a megtisztelés, ugyanis volt egy aduászom. A tudás.
A hajam kivételesen szabadon omlott a vállamra, eddig még nem is engedtem ki az itt tartózkodásom alatt. Nem szerettem, hogy mindenhova beakad. Értesülésem szerint az igazgató és Kaname ülnek bent. Igaz, az esélye egyenlő volt a nullával, hogy egyszer elveszíti a fejét, de jobbnak láttam nem kockáztatni és takarni a nyakamat a vámpír előtt. Biztos, ami biztos.
Az utolsók között voltam a listán, amit véletlenszerűen állítottak össze, szóval nem okozott meglepetést. Egyébként rengetegen jelentkeztek, főleg kilencedikesek, de még a végzősök közt is akadt pár, aki újra próbálkozott.
Leültem egy padra, és vártam. Szándékosan érkeztem előbb, reménykedve, hogy esetleg hamarabb behívnak, de amint odaértem, hatalmas lett a csúszás. Zömében lányok, de akadt pár fiú is a várakozók között. A legtöbben izgatottan susogtak, várva, hogy ők következzenek, vagy egymásnak adták át az információkat, akik már voltak bent. Egy pillanat erejéig hunytam be a szemem. Nem aludtam, csupán pihentem, ami a hatalmas hangzavarban ugyan nehezen ment, de csak a nevemre eszméltem fel.
- Loretta, már jöhetsz is - mosolygott rám biztatóan az igazgató.
Beléptem az ismerős helyiségbe, az irodába. Kaname a hosszú kanapé bal szélén ült, a másik végében az igazgató foglalt helyet.
- Nem gond, ha kinyitom az ablakot? - kérdezte a vámpír, mire megráztam a fejem. A levegő eléggé befülledt, könnyebben érezte meg az illatomat.
- Készen állsz? Kezdhetjük? - csapta össze izgatottan a tenyerét a diri.
- Részemről rendben - mondtam tisztelettudóan. Mégiscsak az igazgató és a tisztavérű előtt ülök.
- Miért jelentkeztél erre a feladatra? - jött is az első kérdés. Türelmesen végig gondoltam és összeraktam a fejemben a választ, csak utána szólaltam meg.
- Olyan típus vagyok, aki nem szeret egyhelyben ülni, főleg nem éjszaka. Úgy gondolom, hogy ez egy kiváló feladat ennek kiküszöbölésére, szívesen vagyok kint éjszaka és nem félek sem az erdőtől, sem a sötéttől.
- Sportoltál, esetleg jelenleg is sportolsz valamit?
- Jelenleg nem, de számos harcművészetet elsajátítottam már. – Igazából semmilyen konkrétat, csak harcolni tudtam.
Ezek után még egy rakat kérdés következett, főleg pszichológiai irányba. Érdekes volt az igazgató komoly arcával megismerkedni, ellenben Kaname szinte alig szólalt meg. A végéhez közeledve olyan kedélyesen társalogtam az igazgatóval, mintha időtlen idők óta ismertük volna egymást.

- Mindjárt végzünk, Loretta. Ha megbocsájtotok, elmegyek egy teáért - állt fel az igazgató, de fél pillanat múlva vissza is jött, ugrálva. Úgy látszik, eddig tartott a komoly Cross úr.
- Mit gondolsz, miért kéne neked megkapni a tisztséget? - tette fel az utolsó és gyilkos kérdést Kaname. Ilyenkor a legtöbben lefagynak, azonban én rég kiterveltem.
- Az én véleményem szerint azért lennék megfelelő prefektusnak, mert tisztában vagyok az éjjeli tagozat titkával és a vámpírok létezésével - mondtam, mire az igazgató kiköpte a teáját is. Kaname igyekezte megőrizni a hidegvérét, de láttam az érzelemmentes maszkja mögött, hogy egy pillanatra ő is meglepődött.
- Honnan tudod? Valaki mondta? - méregetett gyanúsan az igazgató.
- Volt már szerencsém vámpírhoz, így elég egyszerű kitalálni, hogy miért éjjelisek az éjjelisek. Sajnálom, de erről nem szeretnék beszélni - mondtam keserű szájízzel. Sose szerettem a múltat hánytorgatni.
- Az édesanyukád halálának köze van a vámpírokhoz?
- Igen - hajtottam le a fejem.
Pár percig néma csend uralkodott, a hallottakat emésztették.
- Köszönjük a jelentkezésedet, legkésőbb szerdán értesíteni fogjuk az új prefektust.
- Köszönöm szépen - mondtam, és kisétáltam az ajtón.
- Hát, ez is megvolt... - gondoltam magamban.
A napszálló kollégiumába visszaérve nem kerülte el a figyelmem, hogy az egész épület kihalt, pedig az esti órákban sokan szoktak a folyosón mászkálni. Benyitottam a szobába, ahol Ewe és még négy lány ücsörgött.
- Hogyhogy nincs kint senki? - kérdeztem.
- Képzeld, este buli lesz! Az igazgató rendkívüli hatállyal megengedte, hogy ma este kimenjünk a faluba, ezért készülődik mindenki. Ugye jössz velünk? - könyörgött. Percekig tétlenül ácsorogtam, miközben a lányok csinosíttatták magukat.
- Rendben. Meddig lehet kint maradni?
- Amikor az éjjelisek végeznek az óráikkal, az előtt vissza kell érni, de ez egyébként titok. Csak a végzősök mehetnek ki eredetileg, de Arlond elhívott! - ugrándozott örömében.
- Szuper - vigyorogtam rá biztatóan, legalábbis annak terveztem.
- Lányok, sminkeljetek ti is, addig választok Lorettának ruhát - mondta Ewe, és felém fordult. A többiek engedelmesen elvonultak a fürdőbe. Úgy látszik, itt ő a vezető.
- Egyenruhában kell lenni, nem? - furcsálltam.
- Persze, de megpróbáljuk a legtöbbet kihozni belőle. Tudod, egy kis magassarkú, pár ékszer...
- Semmi ilyesmit nem szeretnék - szakítottam félbe. Megint jött a mániájával.
- Állítólag az éjjelisek egy része is kimehet. Nem tudom, ennek mi az oka, de tök szuper, hogy év közben is megengedik nekik, mi ugye pedig velük megyünk - beszélt, leginkább magának. Átláttam rajta, csevegés akart kezdeményezni, hogy elterelje a figyelmet arról, mennyire idegesíti az ellenkező nézőpontom.
- Szóval kiszökünk - állapítottam meg.
- Úgy is lehet mondani. Azért egy csini kabát belefér? - tartotta felém az említett darabot, amit egész idáig keresett. Az iskolai szetthez tartozó kabát volt kristályokkal díszítve.
- Ez borzasztóan néz ki - ráncoltam a szemöldököm.
- És ez? - mutatta. - Na, legyél egy kicsit merész.
Maga a ruhadarab nem is nézett ki rosszul, főleg a színe, a rikító rózsaszín fogott meg, de nem szerettem volna feltűnést kelteni. Jól tudtam, hogy a faluban e-szintű vámpírok is élnek.
- Egy kicsit kevésbé feltűnő is megteszi. Fekete nincs?
- Ez?
- Tökéletes - mondtam, és ennek hatására elmosolyodott. Örült, hogy sikerült közös nevezőre jutnunk.
- Nekem is tetszik - forgatta a darabot. Fekete, hosszú kabát a derekán megkötős övvel, szürke prémmel a nyakában. Egyébként ötletem se volt, hogy Eweleinnek miért van ennyi kabátja, de inkább nem kérdeztem meg.
- Van hozzátartozó kesztyű is - lobogtatta.
- Dobd! - tartottam a kezem.
A készülődés, ami számomra többnyire abból állt, hogy ültem az ágyon, jó hangulatban telt. Boldog voltam, mert ezek a ruhadarabok tényleg tetszettek, és nem erőszakolt rám másikat, Ewe pedig boldog volt, mert öltözködtem vele egy kicsit.
- Óvatosan! Ne vegyenek észre sokan - lopakodtunk a folyosón, miután mindenki kellően kisminkelte magát. Nem akartam megemlíteni nekik, hogy az éjszaka közepén minden bizonnyal sötét lesz, rájuk hagytam.
Kiléptünk a kollégiumból és az épület mögötti erdő felé vettük az irányt. Nyolc órakor már alkonyodott, a nap narancssárgára festette az eget, emiatt a látásviszonyok is gyengültek.
- Itt talizunk a fiúkkal - válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet az egyik lány, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
A végzősök hamar megérkeztek, vihogva és csapkodva. Érdekes, hogy nem volt köztük lány. Öten jöttek, mint mi. Felfedeztem pár ismerős arcot a hétvégi piknikről, sajnos nem mindig pozitív értelemben.
- Csáó Letta - tartotta pacsira a kezét. Figyelmen kívül hagytam, de nem adta fel, belecsapott magának.
- Mondtam már, hogy nem szeretem, ha becéznek - forgattam a szememet.
- Kár - vigyorgott.
A főkapu nyitva állt, és ebben a pillanatban pont nem őrizte senki. Vártunk egy kicsit, míg a kollégiumok ajtajait bezárták, hogy az alsóbb évesek viszont ne merészkedjenek ki, majd nyugodt szívvel kisétáltunk. A társaság hangoskodása valószínűleg az egész erdőt felverte, ami kifejezetten nem tetszett, de nem szóltam érte. Még nem jártam az akadémia területén kívül, csak rájuk hagyatkozhattam.
Körülbelül tizenöt percig gyalogolhattunk a fás részen, mikor elkezdett kirajzolódni a falu szélének körvonala. Rátértünk a kövekkel kirakott útra, amit gyér lámpafény világított meg. Az egész részt fallal vették körbe, négy kapun lehetett bemenni, az északihoz kellett nekünk a legkevesebbet gyakorolni.
Amint átléptük a határvonalat, mindenki egyszerre kezdte el tervezgetni, hogy hova akar menni. A lányok ruhát, a fiúk kocsmát kerestek. Szerettem volna először élelmet vásárolni, hiszen az a legfontosabb.
- Először mindenképpen valamilyen kaja kéne - gondolkodott hangosan Ewe.
- Megyek veled - ajánlottam fel.
- Jövök én is - mondta az egyik srác.
- Szuper, akkor előre! - kiáltott fel Ewe, túlságosan beleélve magát a szerepébe.
A közértben beledobtam szinte minden ehetőt és táplálót a kosárba. Így, hogy a lányokkal ellentétben nem raktam félre ékszerekre meg ilyenekre, sokkal jobban tudtam gazdálkodni.
- Ez micsoda? - kérdeztem a fiútól, aki valamilyen furcsa dolgot fogott a kezében.
- Ez? - nevetett fel hitetlenkedve, mintha az alapműveltséghez tartozna. - Puding. Tényleg nem tudod?
- Nem. Gondolom ehető.
- Igen, és meglehetősen finom. Vegyél egyet te is és próbáld ki. Nem lehet nem szeretni - mosolygott. Furcsán néztem rá, vonakodva ugyan, de levettem egyet a polcról.
Elégedetten néztem a roskadásig élelmiszerekkel pakolt szatyorra. A héten biztos nem fogok éhezni.
Elmentünk a lányokhoz egy kis kávézóba. A családias, otthonos hangulat kifejezetten tetszett. A lányok viszont csak a ruhákról és a szépségápolási szerekről tudtak beszélni, esetleg még a fiúkról az iskolában, de más téma nem vetődött fel. Csendben iszogattam a teámat, nemigen tudtam hozzászólni a beszélgetéshez. A gondolataimat rendezgettem, próbáltam kizárni az idegesítő és értelmetlen csevejt, de mellettem ültek. Egyre jobban idegesített a téma, vártam, hogy mikor megyünk tovább valamerre. A fülledt levegő sem tett jót, sajgott a fejem és szédülni kezdtem. Ki kellett szellőztetnem a fejem.
Fél óra szenvedés után már azoknak a fiúknak a jellemzőit is ismertem, akikkel még életemben nem találkoztam. A „hasznos” információtól zsongott a fejem, felüdülés volt a kora őszi levegő, ami megcsapott a kilépéskor. A többiek a ruhavásárlást tervezgették, de azt nem bírtam volna ki, így is túl soknak éreztem ezt a témát.
- Figyeljetek, szerintem én addig sétálok egyet és körbenézek, míg ti vásároltak - szóltam közbe.
A többiek a vállukat vonogatták, Ewe pedig a fejét csóválta, de nem ellenkezett.
- Rendben, akkor majd hívjuk egymást, hogy hol tali - mondta, és egyedül maradtam.
Mentem a fejem után, igazából nem is figyeltem, merre. Néztem a régi és szegényes épületeket, amiket a lámpafény még ijesztőbbé varázsolt. Meglepően sokan tartózkodtak kint este tizenegy után is.
Hát persze, a vámpírok nemrég ébredhettek - gondoltam magamban. Nem is értem, hogy miért engedtek ki ilyen későn. Állítólag a végzősök nagyrésze elsajátította a harcművészet valamelyik fajtáját, de a legtöbben tehetetlenek egy vérszívóval szemben. Eszembe jutott, hogy a központban biztosan emberek laknak, csak a külső részekben bújhatnak meg egyéb lények. Így kevésbé tűnt hajmeresztőnek az ötlet, de attól még rizikósnak tartottam.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy az említett külső részen lyukadtam ki. A távolban látszódott a fal, alig világított valami az utcában. Egyre közelebb értem a magasodó kőépítményhez. Sokasodott a pirosan felvillanó szemek száma, amelyek utánam fordultak. Nem ijedtem meg, de biztonságban sem éreztem magam. Minden mozzanatra, zajra felfigyeltem. Vissza akartam menni, de olyannyira nem jegyeztem meg az útvonalat, hogy a fal nemhogy távolodott, hanem még inkább közeledett. Kezdtem kétségbeesni. Az egyik lepukkant negyedben találtam magam.
- Erre, erre! - kiáltott egy vékony hang.
Odakaptam a fejem. Egy kisfiú vonszolt egy élettelen testet. Ez az egyik éjjelis! Toya kisasszony hevert a földön. Behúzódtam egy kapualjba és figyeltem az eseményeket.
Egy perc sem telt bele, utánuk loholt a romos házba egy csapat E-szintű, nem láttam még ennyi vérszívót egybegyűlve. Vörösen izzó szemmel és habzó szájjal igyekeztek a zsákmányért. Nem tudtam rájönni, hogyan, de a gyermek minden bizonnyal elszívta a lány erejét. Nem hagyhattam annyiban, lopakodva utánuk eredtem.
Azt eddig is tudtam, hogy az E-szintre lesüllyedt vámpírokban nincs semmi emberi, de erre a látványra nem voltam felkészülve. Az ablak előtti padkára felszökkenve beláttam az egész felső szintet. A szobában térdelt öt vagy hat vérszomjas E-szintű egy élettelen test fölött. Amerre néztem csak vért láttam. Egyszerre szívták ki az életet belőle. A késsel vájt sebnyomok megkönnyítették a dolgukat.
- Szóval ez egy ilyen központi ház... ahova az összes vámpír jár enni - gondoltam magamban.
Toya kisasszony testét éppen akkor hurcolta fel a lépcsőn. Valószínűleg ő a következő áldozat. Még mindig ötletem sem volt hogyan sikerült elkábítani egy ilyen nemes Kuran-klántagot, de most nem ez volt a legfontosabb.
Gyorsan kellett cselekednem. Megfogtam a legközelebbi tárgyat, ami jelen esetben egy kő volt, és betörtem az ablakot. Mindnyájan felém kapták a fejüket. Vörösen csillant a szemük. Horogra akadtak.
Kiugrottam az ablakon, azon nyomban utánam eredtek. Kicsit vártam, míg a nagyja kiért, és befutottam a házba. Ahogy sejtettem, pár lézengőn kívül senkit sem láttam. Felfutottam a lépcsőn és hátulról kitéptem a kisfiú szívét mikor már dobta volna fel az emeletre. Még volt egy kis időm, mire felfogják, hol vagyok. Vártam, hogy bejöjjenek a házba. Az agyam villámgyorsan pörgött. Nem tagadom, rég ittam már, és ekkora túlerővel szemben nem jönne rosszul a plusz erő. Felvettem az élettelen kezét és beleharaptam volna a kézfejébe, de nem tudtam átszúrni a bőrét. A francba, hogy mindig reszelnem kell a szemfogam! Nem teketóriáztam, körömmel szúrtam két lyukat. Nem volt olyan ízletes, mint az embereké, fagyos és alvadt, de megteszi. Éreztem a testemben szétáradó energiát, a mámorító érzést. Letöröltem a számról a bűnösségem nyomait. Senki sem fog kételkedni benne, hogy a kisfiú harapta meg. Úgy tudják, hogy ember vagyok, még csak fel se vetődne bennük.
Amint megláttak a lépcsőről, azonnal elkezdtek felém rohanni. Mire feldobtam a vállamra Toya kisasszony testét, addigra a kintiek is megtaláltak. Kiugrottam újra az ablakon az utca közepére.
Egy zsákutca. Mögöttem egy nagy kőfal húzódott, ami a falu nyugati határát jelölte. A vérszívók egyre közeledtek miközben hátráltam. Körülbelül huszonvalahány, vagy akár harminccal álltam szemben egymagam. A combomon lévő fegyvertartóhoz nyúltam volna, de eszembe jutott, hogy semmi sincs nálam. Nem tudtam elmenekülni, már majdnem odaértek.
- Gyere, ennyivel nem tudunk elbánni! - szólt egy hang fentről.
A fal tetején szintén az egyik éjjelis, Aidou úrfi állt. Nem bíztam benne, de kivételesen igaza volt. Lehetett akármekkora az erőm, túl sokan voltak. Amint észrevették az E-szintűek, elkezdtek felmászni a falon. Megfogtam Toya kisasszonyt és megkapaszkodtam. Átrántott a fal másik oldalára, ahol... éppenséggel egy folyó folyt.
Erősen szorítottam a fiút, miközben elmerültünk a jeges habokban. Próbáltam fenttartani a lányt, hogy minél kevesebb vizet nyeljen be, de mivel nem ért le a lábam ez eléggé nehéz feladatnak bizonyult. Lihegve emelkedtem ki levegőért, a tüdőm már szorított, mikor úsztam felfelé.
- Tényleg? Komolyan ez volt a legjobb ötleted? - sandítottam rá dühösen, mire megvonta a vállát.
- Cselekednem kellett, méghozzá gyorsan. Ide biztos nem jönnek utánunk.
Ő már kint állt a szárazföldön, de én még mindig a fagypont körüli hőmérsékletű vízben szenvedtem. Kiadtam a testet, óvatosan lerakta maga mellé. Felém nyújtotta a kezét, de hezitáltam egy ideig. Olyan magasan volt a part, hogy esélyem sem nyílt felugrani, mivel nem ért le a lábam. Elfogadtam a kezét és kihúzott a partra.
Összerogytam volna, de a vér ereje újabb energiákat szabadított fel. Szótlanul követtem az éjjelist, aki átvette tőlem Toya kisasszony terhét. Felfigyeltem rá, hogy hajnalodott, világosodni kezdett az égbolt. Tényleg ennyi ideig bolyongtam volna?
Az akadémiába mentünk. Az éjjeliseknek még nem ért véget a tanítás, de rejtély, hogy akkor Aidou hogyan került a faluba. Megállt, és szembefordult velem.
- Innentől megoldom, menj és feküdj le. Veszélyes idekint egyedül – mondta, mire bólintottam. Megfogadva a tanácsát egyből a szobámba siettem, ahol Ewe rég az igazak álmát aludta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése