– Nagyon örülök, hogy az iskola híre hozzád is eljutott. A
szüleid miért nincsenek itt?
– Apukám dolgozik.
– Sajnálom a tapintatlanságot! Igaz, hogy előzetesen mindent
elrendeztetek, de írásos engedély kell a gondviselőtől, csak úgy tudsz
beiratkozni.
– Már apa megírta – nyújtottam át a hamisított dokumentumot.
– Köszönöm szépen. Kell egy kis idő, míg elkészülök a
papírmunkával, addig nyugodtan maradj csak itt. Egy teát esetleg? Ez most új,
Kínából hozattam, különleges ízesítéssel az ottani hagyományoknak...
– Nem kérek, köszönöm – utasítottam el.
– Egy sütit? Az egyik tanítványom sütötte még, amikor...
– Nem vagyok éhes - nyomatékosítottam a mondandómat. Eszembe
jutott, hogy ennyire nem kéne félvállról venni, hiszen egy iskolai
beiratkozáson vagyok, nem ártana szimpatikusnak látszanom. – Köszönöm a
felajánlást, de ebédeltem.
– Miért pont ezt az iskolát választottad? – csevegett.
Megembereltem magam és előszedtem az aranyos iskoláslány énemet. Mintha nem
tudnám, hogy például a diri fénykorában a legkegyetlenebb vámpírvadász hírében
állt.
– A költözés miatt, és szerettem volna egy kicsit önállóbb
lenni, amire a Cross Akadémia tökéletesen megfelel. Az előző iskolámban sokat
csúfoltak a szótlanságom és az érdes stílusom miatt, ezért a gondviselőm inkább
a magániskolát javasolta.
– Hidd el, ez az iskola kiváló lesz neked, senkit sem
ítélünk el, biztos jól kijössz az évfolyamtársaiddal is.
– Mondja, vannak itt éjjeli tagozatosok is? – kérdeztem.
Természetesen tudtam rá a választ, de puhatolóztam egy kicsit.
– Ó, igen, igen… de csak a bálokon lehet velük találkozni.
Minden nappali tagozatos lány odáig van értük, de igazság szerint nem tudom mit
esznek rajtuk, hiszen ők is csak egyszerű diákok.
– Biztosíthatom, hogy én nem vagyok olyan típus, de őket is
meg tudom érteni. Tudja, ilyen korban az emberlány mit meg nem adna egy fiúért…
– Látom, tapasztalt vagy. Annyira szeretem a romantikus
történeteket! Képzeld, a polcaimon rengeteg ilyen CD sorakozik, igaz, ezt
férfiként nem nagyon kéne híresztelnem, szóval, ha lehet ne terjeszd –
csevegett mindenféléről, én pedig játszottam a szerepemet. A folyékony hazudás
módszerét már régen elsajátítottam.
Csendben ültem volna egy darabig, míg a papírmunkát
csinálja, de ez a tervem nem jött össze, mert be nem állt a szája az öregnek.
Nincs ki mind a négy kereke, az biztos. Bár, mit is gondolhattam volna egy
olyan emberről, aki szőnyeget visel a vállán.
– Szóval itt vannak a papírok, ide kell egy aláírás és ide
is… jaj, mégse, ez a számlám – nevetett fel zavartan, és gyorsan levette az
asztalról.
Érzelemmentesen ráfirkantottam a nevemet a pontozott
vonalakra, a férfi helyettem is izgatott volt.
– Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neked ez az iskola,
olyan jó, hogy bővült a tanulók száma! Viszont ne felejtsd el levenni a szemed
az éjszakai tagozatról, ha meglátod őket – kuncogott. Elfojtottam magamban a
felszínre törő szörnyülködő nézést, csak bólintottam egyet. A diri nem bírt
egyhelyben állni, egész idő alatt ugrált, pattogott a szoba egyik sarkából a
másikba.
Kopogás zavart meg minket.
– Gyere! – szólt az ajtón kívül állónak.
Egy fiú lépett be rajta. Amint meglátott, egy pillanatra
lefagyott, de rendezte a vonásait. Pontosan tudtam, hogy mi játszódhat le
benne. Megfeszültem a jelenlététől, de utána jól leszidtam magamat. Nem szabad
félnem tőlük. Az eset óta még nem találkoztam vámpírral, és ez megrémített.
– Elnézést, nem akartam zavarni – közölte kimért hangon, és
az ajtó felé fordult.
– Ugyan Kaname, ne szerénykedj, épp végeztünk. A kisasszony
a nappali tagozat új tanulója. A szobád a lányok kollégiumának második emeletén
a hatos, a szobatársadat pedig Eweleinnek hívják. Biztosan jól ki fogtok jönni,
az egyenruhád az ágyon van, ma érkezett. Megmondtam a varrónőnek, hogy igyekezzen…
– fordult felém és kezdett magyarázni.
– Rendben, köszönöm szépen, megyek és megnézem a szobámat.
– Mindent megtalálsz ebben a noteszban, amit tudnod kell,
van benne egy térkép és egy másolat a házirendből is. Annyira örülök, hogy
egyel többen lettünk – gyűltek könnyek a szemébe. Te jó ég, jobb, ha elhúzok,
mielőtt megint elkezdi. – El is felejtettem, ő Kaname, az éjszakai tagozatosok vezetője
– Örvendek – mondtam unottan. Mehetnékem volt.
– Részemről a szerencse – biccentett a fehérruhás.
Kiléptem az ajtón és ott találtam magam a folyosók
rengetegében. Vasárnap lévén a legtöbben a faluban tengődtek. Ebben az Isten
háta mögötti településen még térerő sincs.
Walketha. Ismerős? Nem? Gondoltam. Ez az a település, amiről
világéletében még senki se hallott, csak azok, akik itt vannak. Sok forrást
olvastam, hiszen az uralkodó keze bárhova elér, a lányaként ezt kihasználva
nyomoztam. A faluban az embereken kívül a lepukkant negyedekben vérszomjas
ragadozókba botolhatunk, vagyis E-szintű vámpírokba. Bennük már semmi emberi
sincs. Undorító. Csak a vér szaga
vezérli őket, nem tudnak ép ésszel gondolkodni.
Alig öt percnyi sétára máris a Cross Akadémia kapujánál
vagyunk. Két fele van, ahol szigorúan védett és ellenőrzött az átjárás a
nappali és az éjszakai tagozat között. Mindkét oldalon található két-két
kollégium és udvar. Maga az iskola, ahol az órák folynak és az igazgatói
központ is középen található. A két tagozat között tilos az átjárás, egyedül
csak a bálokon lehet találkozni.
A térképpel bíbelődve nagy nehezen megtaláltam a szobát. Nem
fogadott hat csillagos szálló, de meglehetősen jónak találtam. A fapadló
hatalmasat reccsent, mikor ráléptem. Szeretni fog engem a lány, ha az éjszaka
közepén járkálok ki. Két franciaágyat tettek a fal mellé, közöttük volt az ablak.
Egy szekrényt kaptunk még és egy fürdőszobát. Az ebédlő az iskola épületéhez
tartozott, de olykor ki lehetett menni a faluba élelemért.
Furdalta az oldalamat a kíváncsiság a szobatársammat
illetően, pedig nem vagyok egy izgatott típus. Bár azt észrevettem, hogy az
egész szekrény tartalmát kisajátította, és még így is láttam holmikat a
bőröndjében. Hogy tud ennyi mindent hozni, hogyha csak az egyenruhát lehet
viselni? Sose fogom megérteni, minek egy komplett szépségszalont magunkkal hurcolni.
A ruháról jutott eszembe az ágyamon heverő iskolai rémség. A rakott szoknya
borzasztóan állt, de nem volt annyira kényelmetlen a szett, mint amilyennek
kinézett. Muszáj volt elfogadnom, ezért próbáltam megbarátkozni a
tükörképemmel. Mint egy idióta iskoláslány, pont annak akartam tettetni
magamat. Bár amint jobban megnéztem, a sötétkék kabátszerű ruha – feszes
felsőrész és bő alsó, ami rálógott a szoknyára – nem is állt rosszul, csak a
fodros részével nem békültem ki.
– Édes Istenem - masszíroztam az orrnyergemet, mikor
megláttam a fürdőszobát. Nem magával a helyiséggel volt problémám.
A szobatársam kozmetikumait pillantottam meg... mindenhol. A
polcon, a tükör előtt, a fiókban, a mosdókagyló szélén, nem viccelek, egy centi
fehér felületet is alig találtam. Már kezdtem sejteni, hogy milyen lánnyal van
dolgom.
Kinyitottam az egyszerű, fekete bőrkötéses noteszt. Rögtön
az első oldalon az iskola képe és címere fogadott. A második oldalon az
órarendem és egy figyelmeztetés, hogy választanom kell idegen nyelvet. Minden
nap négyig kellett bent lenni az iskolában, de az órarend nem tűnt vészesnek.
Sok tölteléktárggyal és lyukasórával egészítették ki. A csengetési rend
fogadott mellette, a következő oldalon pedig a házirend. Észrevettem pár
érdekes pontot, miszerint:
·
Nem lehet hozzáérni az éjszakai tagozat
diákjaihoz iskolai eseményeken kívül.
·
Nem lehet az éjszakai tagozat diákjait
fényképezni.
·
Amikor átjönnek a holdszállóból a tanulók, nem
lehet a kapu elé állni.
Számomra értelmetlennek tűntek, nem értettem, hogy miért
csinálna ilyet bárki is, de nagy valószínűséggel a visongó tinilányok miatt
foglalták írásba ezeket. Tovább lapoztam, ahol az ehavi menüt olvashattam.
Amint átfutottam, rájöttem, hogy mostantól csempésznem kell az ételt. Az
emberek annyira furcsa dolgokat esznek.
Mivel a többiek még mindig nem értek vissza, ezért
elhatároztam, hogy megkeresem az igazgatót az idegen nyelvvel és a füzetekkel
kapcsolatban. Kiélveztem a nyugalmat és a síri csendet az épületben. Az udvaron
áthaladva megpillantottam pár embert az éjjelisek közül. Gyanútlanul
sétálgattak fel-alá. Észrevétlenül át akartam volna vágni, de meghiúsították
ezen tervemet. A szemem sarkából láttam, ahogy mindannyian felém fordulnak.
Megérezték a vér szagát.
Lehajtott fejjel, minél gyorsabban próbáltam eliszkolni, be
az épületbe, de valaki elém állt.
– Netán eltévedtél? – kérdezte a vörös kihívóan. Nem akartam
belemenni a játszmába.
Felszegtem a fejem, magabiztosan kihúztam magam és a szemébe
néztem. Nem féltem tőle.
– Nem – közöltem hűvösen és kikerülve az ifjút tovább mentem
volna, de elkapta a kezem.
– Shiki, ne keverd magad bajba. Kaname a fejedet fogja venni
ezért – mondta egy másik fiú.
Az engem fogva tartó dühösen mordult egyet, de még mindig
nem engedett el.
– Megtennéd, hogy elengeded a csuklóm? – szólaltam meg, ami
látszólag meglepte őket. Shiki íriszei vörösen izzottak, tudtam, mi következik.
Azonban engem nem olyan fából faragtak, bár nem kéne már az első napon
összeszűrnöm a levet a vérszívókkal.
- Shiki, teljesítsd a hölgy kívánságát - mondta egy
ismerősen csengő hang, mire az említett ellépett előlem.
– Elnézést, kicsit elragadtattam magam. Csak nem akartam,
hogy elkóboroljon, hiszen a nappalisoknak nem szabadna még itt lenniük –
hazudott, mint a vízfolyás. Biztos voltam benne, hogy a Kuran nem hitte el, de
a hitelesség kedvéért bólintott. Felettébb mulatságos volt, hogy nem tudták,
hogy tisztában vagyok a dolgokkal.
– Máskor légy kedvesebb a hölggyel, a kisasszony az akadémia
legújabb tanulója – mondta Kaname, majd felém fordult. – Minden rendben?
– Természetesen, de ha nem zavarná, most mennék, mert még
beszélnem kell az igazgatóval.
– Nem tartalak fel, az irodában vár téged.
– Köszönöm – mondtam, és folytattam az utamat.
Meglepte őket a magabiztosságom. Igyekeztem higgadtan és feltűnésmentesen
kezelni a kialakult szituációt. Biztos vagyok benne, hogy Kaname ezt még
elszámolja rajta, csak diszkréten.
Tisztában voltam vele, hogy a vérem különleges. A hibrid
különös faj, magának a csábításnak is nevezik. Apám, Lord Nesta vámpírkirály és
az egyik ember szeretőjének leszármazottja vagyok. Ugyanúgy dobog a szívem,
normális ételen élek, mint az emberek, azonban a vérem sokkal édesebb, és ennek
az illata nagyon messzire terjed. Ezért is nevezik csábításnak. Aki egyszer
megízleli, nem tud leállni vele, ami halálos kimenetelű ránk nézve. Ezért is
ritka, mint az őszinte ördög a világon, mert sokan nem tudnak ellenállni.
Az igazgató irodája előtt nagyot sóhajtottam. Még két évig
kell elviselnem ezt az őrült férfit. Biztos tud komoly is lenni, de eddig nem
bizonyította.
– Loretta, már nagyon vártalak! És milyen jól áll ez az
egyenruha, mintha rádöntötték volna!
– Köszönöm – mosolyogtam erőltetetten. Ha nem ismertem volna
eddig, azt hinném, hogy egy pedofil.
– A nappalisok mindjárt visszatérnek a kollégiumba, és
holnap kezdetét is veszi...
– Elnézést, hogy félbeszakítom, választott idegennyelv miatt
jöttem – szakítottam félbe, de kipréseltem magamból még egy mondatot. Muszáj
játszanom a szerepet. – Nagyon izgatott vagyok, de ha nem probléma, sietek. Szeretnék
visszamenni, hogy mielőbb megismerjem az osztályomat! – A mosolyom lassan már
vicsorgásba fordult át, de nem tűnt fel neki.
– Lehet választani spanyol és francia közül, eredetileg fele-fele
arányban oszlik el az osztály, bár most egyel több franciás van, ezért a
spanyolt ajánlanám.
– Igen, tökéletes lesz, rendelkezek némi alapismerettel a
nyelvet illetően.
– Akkor az órarendet ennek megfelelően nézd. Szerdán lehet
kimenni a faluba, addig csak egy füzetet tudok adni.
– Rendben, köszönöm! – mondtam, és gyorsan kislisszoltam az
ajtón, mielőtt belekezdett volna az örökös hosszúságú beszédbe.
Kezemben a piros borítójú füzettel léptem ki ismét az
udvarra, ahol szerencsére nem találkoztam a vérszívó barátainkkal. A nyüzsgés
egyre közelebbről hallatszódott, ezért sietősen a szobámba igyekeztem. Miután
majdnem elhasaltam a küszöbben, de sikeresen túléltem és becsuktam magam mögött
az ajtót, a fán keresztül beszűrődtek a beszélgetésfoszlányok. Kíváncsi voltam,
csak most kezdődött igazán a móka.
Kivágódott az ajtó és egy vörösesbarna, sötétzöld kabátos
lány tipegett be. Göndör fürtjei egyenletesen omlottak a vállára, zöld íriszei
egyből megakadtak rajtam.
– Te vagy az új lány? – kérdezte lelkesedve, majdhogynem
sikított örömében. Te jó ég, ma már másodszor.
– Igen, Loretta vagyok – álltam fel az ágyról.
– Szuper, én Ewelein! Már annyira vártam, hogy találkozzunk,
azt viszont gondoltam, hogy szobatársak leszünk, tavaly ment el, ezért ebben a
pár napban egyedül laktam – biggyesztette le a száját látványosan. – Biztos jól
ki fogunk jönni, szimpinek tűnsz – mosolygott.
– Igen – bólogattam.
– És? Hogyhogy ide jöttél? Miket szeretsz csinálni?
Ismerkedjünk meg, ha már két évig szobatársnők leszünk! – Csak úgy dőlt belőle
a szó, helyettem is lelkes volt.
– Hát... szerettem volna már elszakadni végre az apámtól, és
az előző évfolyamom nem volt valami jó, ezért iratkoztam át
– Értem, és honnan? – kérdezte gyanútlanul. Elképzeltem,
milyen fejet vágna, ha rávágnám, hogy a Pokolból, ugyanis onnan szöktem meg
apám elől, ott tartott fogva az utóbbi időben. Elvigyorodtam, de közel sem azért,
amire a lány gondolt. Ő örömmel fogadta, hogy végre nem csak a kifejezéstelen
arcomat kell bámulnia.
– Sochiból – mondtam végül a szülővárosom nevét, de a kérdő
tekintetét látva hozzátettem – Oroszország.
– Á, most, hogy mondod, látszik – kuncogott. Aranyos, azt
hiszi, azért fehér a bőröm, mert orosz vagyok, ami ugyan igaz, de nem ez az
oka.
– Igen... van itt takarodó? – kérdeztem, miközben
átöltözött.
– Igazából nincs, csak a kollégiumból nem lehet kimenni este
nyolc után. Bármeddig fent lehet maradni, bár akkor a tanórák alatt fáradt
leszel. Néha viszont vannak jó bulik – kacsintott. – Mennyi az idő? – kérdezte. Ránéztem az
órára, ami fél hatot mutatott.
– Öt harminc – válaszoltam.
– Szuper, akkor mindjárt itt a vacsi ideje, pár évfolyamtárssal
ilyenkor le szoktunk ülni a parkos részen kajálni. Tényleg, te nem is voltál a
faluban, van kajád? – Most, hogy említette, elhúztam a számat.
– Ami azt illeti, nincs.
– Hétvégén, akik nem mennek haza itt esznek, de még nincs
nyitva a suli épülete. Szívesen adok, ha megvárod, míg elkészülök – kért meg
nevetve.
– Persze, úgysem ismerek még rajtad kívül senkit.
Úgy látszik, nála nem ugyan azt jelentette az elkészülés,
mint nálam, ugyanis még fél óra elteltével is a fürdőszobában tevékenykedett.
Ötletem se volt, mit csinálhat ennyi ideig, de amint kilépett, megláttam.
Tökéletesen besütött loknik, lealapozott pofi, cicaszemek,
élénk színű rúzs és feltűnő ékszerek az egyenruha felett. Felvette az ágy mellé
ledobott magassarkú csizmáját és a kézitáskáját, majd felém kapta a fejét. A
hatalmas aranykarikák a fülében és a csuklóján csilingeléssel töltötték be az
egész szobát.
– Huh, ilyen gyorsan még életemben nem készültem el, nagyon
siettem – mondta, és drámaian letörölte a homlokáról a nem létező verejtéket.
Megrökönyödve néztem rá, de nem kommentáltam.
– És... milyenek azok a „haverok”?
– Meglátod, tök jófej mindenki, most nem t’om kik lesznek
ott, de általában hat-heten szoktunk lenni. Ja, erről jut eszembe - közel
hajolt hozzám és elkezdett suttogni, mintha bárki más is lenne a szobában
rajtunk kívül - Ne az évfolyamon keress pasit, ők nyomik, de a végzősök nagyon
menők. Tudok ajánlani párat - kacsintott.
– Nem vagyok amolyan „pasizós” típus a te szavaiddal élve. –
Akármit is jelentsen.
– Majd meglátod... – Annyiszor kacsintott, hogy nem tudtam
eldönteni, túlságosan beleéli-e magát a szerepébe vagy csak rángatózik.
Őszintén szólva nem volt túl sok kedvem az emberekhez, de
kezdtem éhes lenni. A parkrészhez érve már messziről hallottam a hangoskodó
társaságot, amit olyan tipikus emberek alkottak, mint Ewelein. Nagyszájú,
beszólogató libák és erőfitogtató, magukat túlzottan jónak hívő fiúk. Amint
odaértünk, be is igazolódott az előítéletem az első pár mondatból.
– Ő itt az új lány, Loretta – mutatott be, majd szóba
elegyedett a többiekkel.
Leültem egy fiú mellé, pont a legjobb embert sikerült
kifognom.
– Mizu Letta? – fordult felém és nézett rám csábítónak szánt
tekintettel. Kár, hogy nem jött össze.
– Lorettának hívnak – válaszoltam unottan.
– Nem szereted, ha becéznek? – húzta fel az egyik
szemöldökét.
Nem válaszoltam, csak sóhajtva elfordultam és az Ewelein
által hozott ételből enni kezdtem. Meglátszott, hogy nem egy nagyi főzte, de a
tejszínes csirke különösen kedvezett az ízlésemnek. Igaz, egy jó véresen sütött
marhaszeletnek jobban örültem volna, de nem lehet mindent. Az emberek között
eléggé korlátozva vannak a lehetőségeim.
Az est további részében csak fültanúja voltam a
beszélgetésnek. Néha kérdezgettek, de a szűkszavú válaszokkal nem nagyon tudtak
mit kezdeni. Nem igazán bizonyult az én társaságomnak, de kitartottam Ewelein
mellett, ha már volt olyan kedves, hogy meghívott. Azt elemezgettem, hogy társaságban
mennyire megváltozott a viselkedése. Nagyszájú, IQ-mínusz tinilánnyá változott,
pedig kettesben egészen máshogy viselkedett.
A kezemen számolgattam, vajon mennyi idő telhetett el és
mikor látják elérkezettnek, hogy visszamenjünk a kollégiumokba. Szerencsére
megérkezett a megmentőm egy szürke hajú fiú személyében, aki megkért, hogy most
már ne tartózkodjunk az udvaron. A kevésbé intelligens társaság az udvarias
felszólítást egy hatalmas röhögéssel jutalmazta, azonban nem akartam, hogy
engem is közéjük valónak nézzen. Hirtelen felálltam, mire felém kapták a
fejüket.
– Ewelein, megmutatod merre kell visszamenni? – kérdeztem
egy teljesen általános kérdést, miközben elindultam. Ha már ketten csináljuk
azt, amit mond, akkor azzal is megkönnyítjük a munkáját. Gyanítom, ő a
felügyelő, vagy valami ilyesmi.
– Persze – futott utánam, mire a többiek meglepődve nézték
utánunk. – Figyelj, nem szabad elsőre hallgatni a felügyelőre, mert mi lázadók
vagyunk – súgta.
Esélyem se volt meggyőzni az ellenkezőjéről, ezért bele sem
kezdtem a felesleges kiselőadásba. Szerintem a „lázadás” hülyeség, szabályok
mindig is voltak és lesznek. Inkább eltereltem a témát.
– Ő egyébként ki volt?
– Zero, az igazgató fia. Ő a felügyelő, hogy senki ne hagyja
el a kollégiumokat.
Csendben folytattuk az utunkat a szobák felé. A szemem
sarkából még láttam, ahogy Zero a többiekkel vitatkozik.
Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy előre engedtem Eweleint
a fürdésnél. Másfél órával később még mindig unottan ücsörögtem az ágyamon.
Hogy képes ez a lány ennyit készülődni?
Ne feledd, az éjjel még nem ért véget!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése